Talán sosem fogok végre-valahára rendszeresen írni, de már nem ostorozom magam emiatt, úgysem tudok rajta változtatni. Mondjuk jó hülye vagyok, mert pont ilyenkor könnyebbülök meg, miután leírom, hogy mi nyomaszt (annak ellnére, hogy leírom máshova, másnak, elmondom, kivesézem stb.) szóval egy nagy ellentmondás vagyok saját magamnak is.
Megint ott vagyok, hogy elhagytak.
Próbálok jófej és normális lenni, ja meg nem agyalni halálra magam mindenféle hülyeségen..de ez mind nem igaz. Mert nem vagyok jófej (vele), normális sose voltam és a halálra agyalásból már réges-rég érettségim lenne, ha lenne ilyen tantárgy. Elegem van úgy kb. mindenből. Az összes “megpróbálunk segíteni” cikkből, ami tényleg segíteni akar csak neked nem tud. Mert attól nem fog visszajönni hogy felsorolom 5 jó tulajdonságomat, amiért állítólag a pasik megvesznek. Meg attól sem fog visszajönni, ha elengedem, (micsoda közhely), mert aki menni akar, az menni is fog (újabb közhely, de legalább igaz). Közvetlen azután, hogy meghallgattam a világ legnagyobb hazugságait és újra ráragasztottam a “barátok maradunk” státuszt a homlokomra-mintha csak megérezték volna- egyenesen szembejöttek a “hogyan éljük túl a szakítást” irományok. Egyet sem olvastam el, de már a címe is felidegesített.
Lássuk be, olyankor nem tudsz tisztán gondolkodni, amikor kimondják rád az ítéletet. Olyan mintha akkor is szerelmes lennél. Nem jut el az agyadig, hogy most mégis mi a franc történt, csak sodródsz az eseményekkel és este 9-kor azon kapod magad, hogy teljesen normális hangvételű (utolsónak szánt) sms-t írsz, immár az exednek. Mert én ilyen jófej vagyok. Meg hülye is. Meg miért ne lennénk barátok ezek után?
Azért, mert egy kockacukornak is több esze van olyankor, amikor minden szarságba beleegyezel, amit kínál (az ezek után is számíthatsz rám-tól kezdve a bármit elmondhatsz-ig), mert a szemedről lefolyt a tus és nem látsz ki tőle a fejedből. Mert a gyomrodban éppen a II. világháborút játsza újra az ebéded és a tegnapi vacsorád. Mert nem tudod, hogy most mire hallgass, a szívedre, ami éppen szétszakadni látszik, vagy az agyadra, ami csak szimplán megbolondulni. És legszívesebben felállnál és elrohannál a semmibe, mindegy hova, bárhova csak el onnan, de nem lehet, mert a pasikat a könnyek nem hatják meg, csak megrémisztik, ezért próbál még egyszer utoljára kedves lenni és átölel. Nem tudja, hogy ezzel okozza a legnagyobb kárt benned és lehet, hogy eddig minden szavadra odafigyelt, de a “hagyjál békén-t” mégse hallja. És valóban nem fogod fel mi történik, mert az egész “én nem adom a szádba a mondatokat, nyögd ki te mit akarsz” után sétáltok egyet és mosolyogva búcsúztok el. Mert azt hiszed, így viselkednek a felnőttek, vagy legalábbis azok az emberek, akiknek fontos a másik.
Te majd kisírod magad, majd jól leszel egy idő után, suliban elég gáz lesz minden nap látni, de túléled, mert ilyen fasza csaj vagy, de nem akkor, amikor kiderül (és nem tőle tudod meg), hogy miért is szakított veled, igazából. Mert vannak azok a “minden buliban benne vagyok csajok”, te meg nem az vagy. De nem érted, mert eddig pont azért szeretett. Igazából semmit nem értesz az egészből. Nem akarod megérteni. Mert ez egy nagy hülyeség az elejétől a végéig, de majd egy napon a “mindenki megkaphat” lányoknak nem lesz senkijük, te pedig nem leszel ott neki, hogy újra kinyisd az ajtót és beengedd az életedbe.